Nem igazán emlékszem a helyre, ahol születtem. Szűk volt és sötét, és az emberek sohasem játszottak velünk. Emlékszem Anyura és az Ő puha bundájára, aki sajnos gyakran beteg volt és sovány. Alig tudott tejet adni nekem, a bátyáimnak és a húgaimnak. Emlékszem közülünk sokan meghaltak, még mindig nagyon hiányoznak nekem. Emlékszem viszont a napra, amikor elválasztottak Anyutól. Olyan szomorú voltam és féltem is, a tejfogaim épp csak kinőttek és nagyon is Anyuval kellett volna maradnom még, de ő beteg volt és az emberek állandóan azt mondogatták, hogy pénzre van szükségük és elegük volt a rendetlenségből, amit a húgaimmal csináltunk.
Betettek minket egy ketrecbe és egy idegen helyre vittek. Csak kettőnket. Összebújtunk és nagyon fétünk, és még mindig egyetlen kéz sem jött hozzánk cirógatni, vagy babusgatni. Csak az a sok fény, hang és szagok!
Egy üzletben vagyunk, ahol rengeteg különböző állat van! Néhány vijjogva csiripel, van amelyik nyávog, megint mások kukucskálnak csak.
A húgommal együtt egy kis kalitkába vagyunk zsúfolva és más kölykök hangját is hallom körülöttünk. Látom az embereket, amint bámulnak rám, szeretem a kis embereket, a gyerekeket. Olyan édesek és mókásak, mintha játszani akarnának velem...
Egész nap a kalitkában maradunk, néha gonosz emberek megütik az üveget, hogy megijesszenek bennünket, néha kivesznek minket, hogy megmutassanak az embereknek. Néhányan gyengédek, néhányuk viszont bánt minket, viszont mind azt mondja:
- Á, milyen aranyosak! Szeretnék egy ilyet!
De végül egyikünket sem vitt haza senki...
A nővérem tegnap este múlt ki, amikor az üzlet sötét volt. Rátettem a fejemet a puha szőrére és éreztem, amint az élet elszállt csöppnyi testéből. Hallottam, amint azt mondták, nagyon beteg volt, és azt, hogy akciós áron leszek eladva, csak hogy hamar eltűnjek a boltból. Azt hiszem, az én gyönge nyűszítésem volt az egyetlen, ami gyászolta őt, amint reggel kivették húgom testét a ketrecünkből és a szemétbe dobták...
Ma egy család jött és magukkal vittek! Micsoda boldog nap ez nekem! Igazán kedves család, ők igen-igen akartak engem! Vettek nekem egy tálat és eledelt és a kislány olxan gyöngéden tartott a karjaiban. Annyira szeretem Őt! Az anyukája és az apukája azt mondta, milyen édes és jó kiskutya vagyok. Úgy hívnak Angyal. Szeretem nyalogatni a gazdijaimat. A család olyan jól gondomat viseli, szeretnek, gyöngédek és édesek velem. Szelíden tanítanak a jó és a rossz dolgokra, enni adnak és rengeteg szeretetet. Az egyetlan amit szeretnék, hogy örömöt leljenek bennem. Imádom a kislányt és ha szaladgálunk, vagy játszom vele, azt nagyon élvezem.
Ma az állatorvosnál voltunk... Ez egy szörnyű hely volt és nagyon meg voltam ijedve. Kaptam néhány szurit, de a legjobb barátom - a kislány - olyan óvatosan tartott és azt mondta, minden rendben lesz, hogy meggnyugodtam. A doki szomorú dolgokat mondhatott a szeretett családomnak, mert rém lehangoltak lettek. Olyasmit mondta, mint súlyos csípő-elmozdulás és mondtak valamit még a szívemről is... Hallottam, amint a doktor a felelőtlen kutyszaporítokról beszélt és, hogy a szüleim nem lettek kivizsgálva. Nem tudom, ezek mit jelenthetnek, csak azt, hogy nagyon rossszul esik ilyen gondterhetlnek látni a családomat. De ők még mindig szeretnek engem és én is nagyon szeretem őket!
Ma vagyok 6 hónapos. Mig a többi hasonló korú kiskutya jól megtermett és pajkos, nekem szörnyen fáj, ha csak megmozdulok is. A fájdalom soha nem csillapodik. Akkor is fáj, amikor futok, vagy a hőn szeretett kislánnyal játszom, sőt a lélegzetvételt is fájdalmasnak találom. Megteszem a tőlem telhető legjobbat, hogy azaz erős kölyök legyek, amilyennek tudom, elvárnának, de ez oly nehéz. Majd a szívem szakad meg a szomorú kislány láttán és hallani az Anyut és Aput beszélni arról, hogy lehet, elérkezett az idő... számos alkalommal jártam már az állatorvosnál, és a leletek sohasem jók. Mindig csak veleszületett rendellenességekről beszélnek.
Én meg csak a meleg napfényt szeretném végre, futkározni és játszani és odabújni hozzájuk.
A múlt este volt a legrosszabb, a fájadom mostanra már állandó kísérőm, már az is fáj, ha felkelek és inni megyek. Próbálok felállni, de csak nyűszítek a fájdalomtól.
Végül betesznek az autóba. Mndenki szomorú és én nem tudom miért. Rosszul viselkedtem talán? Próbálok jó lenni és kedves. Mit csináltam rosszul? Ó bárcsak ez a fájdalom múlna már! Bárcsak felszáríthatnám a könnyeit ennek a kislánynak.
Próbálom kinyújtani az orromat és megnyalni a kezét, de ismét csak nyűszíteni tudok a fájdalomtól.
Az állatorvos asztala furcsán hideg. Ismét nagyon meg vagyok ijedve. Mindegyik ember ölel, szeret engem, a könnyeik a puha bundámra potyognak. Érzem a szeretetüket és ugyanakkor a szomorúságukat is. Végre sikerül finoman megnyalogatni a kezeiket. Még a doktos em tűnik olyan gondterheltnek ma, gyöngéd és érzek valami enyhülést a fájdalmaimban is. A kislány óvatosan tart és én hálás vagyok neki mindazért a szeretetért, amit nekem ad.
Most egy kis csípést érzek az első mancsomban. A fájdalom múlik és béke telepszik rám. Most már meg is tudom finoman nyalogatni a kezét. Álomszerű a látvány, ami elém tárul: Anyu, bátyáim és húgaim egy távoli zöld mezőn vannak a Szivárvány Hídnál. Azt mondját, ott nem létezik a fájdalom, csak béke és boldogság..
Búcsút intek a családnak az egyetlen módon, ahogyan tudok: kis farokcsóválással és az orrommal érintem őket. Végig azt reméltem, hogy hosszú-hosszú éveket töltök el velük, de nem lehetett...
- Látják - mondta az orvos, - az állatkereskedésben kapható kölykök nem felelősségteljes tenyésztőktől származnak...
Már nem fáj semmi... és jól tudom, sok év fog eltelni, míg ismét találkozhatom a szeretteimmel... Bárcsak másképp alakultak volna a dolgok...
_________________